SzuperAnyaVagyok

SzuperAnyaVagyok

Próbálunk szuper anyák lenni, de elég, ha elég jók vagyunk, ahogy Bruno Bettelheim is mondja. Mindenki a maga módján, úgyahogy neki és a gyerekének a legjobb. Ő akkor van jól, ha mi jól vagyunk. Mi pedig úgy vagyunk jól, ha nem kényszerítjük bele magunkat olyan helyzetbe, amiben nem érezzük jól magunkat.

 

Csak mi tudjuk, hogy milyen a számunkra jó anyaság, és az a legjobb a gyerekünknek. Nem véletlenül hozott össze bennünket a sors. Feladatunk lesz bőven egymással, az biztos. Összehasonlítgatni pedig nem szabad egymás anyaságát, hiába nagy a kísértés.  “Mindenki másképp csinálja.” 
A sok fáradozásunkból felocsúdva néha azért mégiscsak kimondhatjuk: Szuper anya vagyok!


 Sokat gondolkodtam, hogy lesz majd két gyerekkel. Egyik pici, másik kicsi. Mi lesz a három kórházi nap alatt a tizenhat hónapos kislányommal, hisz még csak maximum fél napot volt nélkülem, mikor ki lesz vele, megviseli-e a három külön töltött nap, fog-e majd büntetni utána, hagy-e majd szoptatni, ő fog-e még szopizni, hogy fogadja a kishúgát stb.? Félni nem féltem, de sokat gondoltam rá,és igyekeztem előkészíteni a dolgokat, hogy a lehető legkönnyebb legyen mindenkinek. 


Hónapokkal a testvére érkezése előtt megkapta az új ágyát, közösen átrendeztük a szobáját, amiben így már két ágy kapott helyet. Innentől lehetett róla beszélni, hogy kinek melyik az ágya. Ha a hasamra mutatott mondta, hogy baba. Ugyan sokat meséltem erről, beszéltünk róla, de nem hiszem hogy értette volna mi készül itt. 


A szülés előtt írtam “használati utasítást” hozzá, amibe a praktikus dolgokon túl igyekeztem mindent belesűríteni, amit a tizenhat hónap alatt megtanultam róla és tőle, hogy gördülékenyebbé tegyem a távollétem.  


 Talán életem egyik legszebb pillanatai közé sorolható, mikor három nap után értem jöttek a kórházba, és viszontláttuk egymást.
Már az előtérben álltam. Kitoltam az átlátszó kis taligában a háromnapos kisbabánkat, és vártam a lift jellegzetes kattanó hangját. Nyílt a liftajtó, és kilépett rajta anyukám, karján a kislányommal. Ő meglátott, és mély nyugalommal, őszinte boldogsággal mosolygott rám. Ölbe vettem, de akkor már potyogtak a könnyeim örömömben.

Egy cseppnyi harag sem volt benne, nem csimpaszkodott belém hisztérikusan, nem eresztve. Nyugodt volt és boldog. Örült,hogy újra lát és most már ott leszek vele megint. Szótlanul öleltük egymást. Kicsivel később észrevette a testvérét. Baba, baba, baba, baba - nyugtázta kedves mosollyal az új helyzetet, miközben megsimogatta. Megyünk haza! - mondtam.


 Ilyen pillanatokban érzem a “szuperanyaságot”. Büszke vagyok a kislányaimra,  akik nap mint nap újabb kihívások elé állítanak, és magamra is, mert állok elébe.

 

Szerző: 

Szabó Sipos Rebeka
instagram: @szsrebi


2 hozzászólás

  • Kósa Emő

    Sírtam kicsit…

  • Lábodi Zoltánné

    Rebikém ! Gratulálok a BLOGOdhoz.Minden kérdésemre,amit aggógó dédmami magamban ,rátok gondolva feltettem- és most olvasva a gondolataidat választ kaptam.További boldog együttlétet kívánok a kis családnak.Millió puszi Dédi _nagymami

Hozzászólok

Kérjük légy egy kis türelemmel, míg adminisztrátoraink megjelenítik hozzászólásodat!

Kulcsszavak