Szuper anya vagyok? - Varga-Nagy Judit írása

#bloggeranya, #szuperanyavagy, család, gyereknevelés, gyermeknevelés, pozitív, szuperanyavagyok -

Szuper anya vagyok? - Varga-Nagy Judit írása

Amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy nekem milyen szuperanyukás történetem van, egy sem jutott eszembe. Pedig nem tartom magam rossz anyának, az elmúlt közel másfél évben, még ha voltak is nehézségek, utólag úgy látom, elég szépen elboldogultam a helyzetekkel, csak idő kellett hozzájuk.

És úgy gondolom, ezzel minden anyuka így van. Biztos vannak helyzetek, amikor bizonytalanabb magában, nekem is nagyon sokszor van ilyen és anyukámtól úgy látom, hogy talán ez sosem fog elmúlni, minél több helyzetet kell(ene) megoldani, annál többször merül fel a kérdés: jól csinálom, csináltam-e?

Ilyen alapon minden anyuka szuperanya. És nem is szeretnék más alapon olvasni szuperanyuka történeteket, csak olyanokat, ahol kicsit bukdácsolnak és a végére megtalálják az útjukat. Nem érdekel a kérkedés, a melldöngetés, az álszerénykedés. Nekem attól nem lesznek szebbek a mindennapjaim, könnyebbek sem. Nem akarok beállított dolgokat. Igazi történetek kellenek, ahol a szépség épp a nehézségben rejlik.

Hogy nekem mi segít abban, hogy úgy érezzem, #SzuperAnyaVagyok? Hogy úgy érzem, szuper dolog anyukának lenni. Minden nap, akkor is, amikor nem könnyű, amikor éjjel nem aludtunk, amikor jön a foga vagy nyűgös, vagy amikor épp én vagyok nyűgös.  (Persze ehhez nem rossz, ha van egy #SzuperApa is, akit majdnem bármikor be lehet vetni, hogy kicsit feltöltődjek.)

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, varázslatos érzés töltött el. Nem szeretem a nagy szavakat, de ez tényleg az volt. Aztán jöttek a rosszullétek, a fáradtság, az étvágytalanság, türelmetlenség, a várandósság „terhesség” része. Utána jött a szép rész: a kerekedő pocak, a rugdosás, amikor átengedték az emberek a helyüket, amikor megdicsértek, hogy milyen jól áll a kismamaság, amikor elkezdtük a fészekrakást, megvettük a babakocsit. Aztán jöttek az utolsó pillanatok, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy ezt már nem lehet visszafordítani, itt bizony pár héten belül lesz egy kisbaba, igazi család leszünk, hárman, mi ketten a férjemmel és egy síró kisbaba. Hogy fogok én ennek a szerepnek megfelelni? Ahogy közeledett a terminus ideje, be kellett feküdnöm a kórházba, mert a CTG nem adott jó eredményeket – épp ezért kellett végül császárral szülnöm és nem természetes úton. Hirtelen ért meglepetésként, kicsit felkészületlenül is. A műtét nem szép emlék nekem, a mai napig emlékszem a fájdalomra, egy szükséges rosszként emlékszem rá, aminek eredményeként a babám végül tényleg a miénk lett. Aztán végre megfoghattam a kisfiam. Nagyon különleges érzés volt. A kórházi lét szintén nem egy kellemes emlék számomra, kényelmetlen, hosszú idő, amikor nem tudtam békességben, meghitten a kisfiammal lenni. Elkezdődtek az anyukafeladatok, mégis úgy éreztem, nem tudok helyt állni, alig vártam, hogy végre hazamehessünk és otthon, némi segítséggel ugyan, de hadd kezdődjön el végre. Sajnos a kisfiam aluszékony lett és besárgult kicsit, a tejem is nagyon nehezen indult el, és csak 6 hétig volt, szóval mi tápszerrel oldottuk meg a gyerekünk táplálását. Akkor ez nagyon bántott, mert a csapból is az folyik, hogy csak az anyatejes gyerek lehet egészséges és boldog gyerek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy anyatejjel tápláljam a fiam, akkor nem vagyok jó anya. Jó ideig eltartott, mire ezt helyre tettem magamban és végre megtanultam örülni neki, hogy szépen fejlődik a gyerekem, és ma már azt is tudom: megadtam neki mindent, amit tudtam és jó volt, jó neki.

Tudom, hogy másoknak is, sokaknak indult így az anyaság, nehézségekkel, bukkanókkal, nem a tökéletes módon. Ezek voltak az első feladatok, amiket egy új szerepben meg kellett oldanom, életem eddigi legkeményebb feladatai. Mert már nemcsak magamért vagyok felelős, hanem a fiamért is és minden döntésemmel felőle is döntök.

Aztán egyszer csak észre se vettem, de egyre könnyebbek lettek a napok. Egyre kevesebbszer kellett felkelni éjjel a fiamhoz, egyre többet mosolyogott, egyre interaktívabb lett, egyre egyszerűbb lett minden. Elkezdődött a hozzátáplálás, a mozgásfejlődés, aztán kibújtak az első fogak is. Szerencsém volt, mert korán végigaludta az éjszakákat, mások irigykedtek rám, hogy milyen jó gyerekem van.

Aztán egyszer csak nekünk is újra nehéz lett, vagyis nehezebb, mert bizony egy eleven, sokat izgő-mozgó kisfiam cseperedett a hónapok során, akiről le se szabad venni a szemünk, mert valamit kinyit, kipakol, kipróbál, kiönt. De ahogy egyre több feladat elé állít, egyre több örömöt is kapunk tőle: jó kedélyű, kedves, nyitott gyerek lett, próbálgatja az akaratát, egyre ügyesebben fejezi ki magát és az érzelmeit is.

Nehézségek mindig lesznek, mint ahogy kemény napok is. Sőt lesznek milliószorosan nehéz napok. Van, hogy neked nem könnyű, mert kialvatlan vagy, fáj a fejed, a derekad, megfáztál, összevesztél a férjeddel, szóval nem csak a kicsi miatt lehet nehéz. De aztán mint mindig, borúra derű jön, a gyereked rád mosolyog, látod, hogy kiegyensúlyozott és jó kedvű, és akkor megint könnyű lesz és szárnyalsz. Közhely, hogy azzal, hogy a gyereked megszületik, egy anya (és egy apa) is születik – és mint minden közhely, ez is így igaz. Nem könnyű szerep, de mégis, nagyon szuper anyának lenni. Amikor magam alatt vagyok és úgy érzem, tele vagyok kérdéssel és kétellyel, hogy jól csinálom-e, valahogy mindig úgy alakul, hogy másnapra megsegítenek: a gyerekem, a férjem, az anyukám, akik végül újra lendületet adnak. Nehéz ilyenkor látni a holnapot. De aztán jönnek azok a napok, amikor minden jó – és ezeket semmiért sem cserélném.

 

Ha tetszett az írásom, hasonló anyasztorikat a https://harmincmultam.blog.hu/-n olvashattok, vagy követhettek Facebookon: https://www.facebook.com/harmincmultam/ és Instagramon is: https://www.instagram.com/harmincmultam/

 


Hozzászólok

Kérjük légy egy kis türelemmel, míg adminisztrátoraink megjelenítik hozzászólásodat!

Kulcsszavak