Miért nem vagyok #szuperanya? -szilagyierika írása

#bloggeranya, #szuperanyavagy, szuperanyavagyok -

Miért nem vagyok #szuperanya? -szilagyierika írása

26 éves vagyok. Van egy négy hónapos kislányom, Emma, és egy rendkívül inspiráló, szerető férjem. A szüleim Erdélyből származnak, az uram is ott született. Családi házban élünk Budapesten. Négy hónapja költöztünk. Igen, pont akkor. Négy hónapja, hogy minden értelemben teljes fordulatot vett az életünk. Édesanya és háziasszony lettem. 24 órás műszak. Nehéz volt. Belejöttem. Hogy #szuperanya vagyok-e? Meglátjuk.

A Skandibaby úgy fogalmazott, hogy az anyákkal szemben létezik a legtöbb társadalmi elvárás és a legnagyobb ítélkezési hajlam. Én is ezt tapasztalom, mégis úgy gondolom, hogy a legtöbb elvárás és sokszor az ítélkezés is mi magunktól, Édesanyáktól származik. Frusztráljuk saját magunkat, és egymást is. Az anyaságot, a jó anyaságot egy óriási versennyé tettük, és elég komoly játékszabályokat állítottunk fel. A vetélkedő körülöttünk zajlik. A versenytársak a szomszédok, a rokonok, az anyukák a játszótéren és a különböző internetes fórumokon. De vajon miért akarunk megmérkőzni mindenkivel? Egyáltalán meg kell-e mérkőznünk mindenkivel?

Valahol érthető a dolog. Eddig mindannyian a karrierünket építettük. Ki itt, ki ott. Dolgoztunk és megpróbáltuk kihozni magunkból a legjobbat. Teljesítettünk és bizonyítottunk. Volt visszajelzés. Visszajelzés arról, hogy amit csinálunk, az jó-e. Ha nem volt jó, javítottunk rajta. Onnantól kezdve azonban, hogy egy nő Édesanya lesz, ez teljesen megszűnik. Sőt, inkább fogalmazzunk úgy, hogy előléptetik. Új munkakört kap, 24 órás beosztással, minden eddiginél nagyobb felelősséggel. Ez bizony nehéz feladat, hiszen amellett, hogy életünk egyik legboldogabb időszaka, rendkívül sok stresszel jár. Bizonyítani akarunk. Önmagunknak is és természetesen másoknak is. És így elkezdődik egy egész életre szóló játszma. Viszont jelen állás szerint a gyermekünk a „főnökünk”, és valójában csak és kizárólag ő ítélheti meg, hogy hogyan végezzük a „feladatunkat”. Esetemben erre még sokat kell várnom, hiszen amint említettem a kislányom még csak négy hónapos. Szóval az a nagy helyzet, hogy még sokat kell várnom az értékelésemre.

A sajnálatos az, hogy sok anyuka ezen az új munkahelyen baromi magányossá válik. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, hiszen éppen most lettünk családdá. Hogy lehetsz hát magányos? De talán értitek, mire gondolok… Viszont ha versenytársakként tekintünk egymásra, sosem lehetünk barátokká.

Én egy nagyon magabiztos ember voltam pár hónappal ez előttig. Hittem magamban, bíztam magamban és tudtam, hogy bármire képes vagyok. Egész egyszerűen nem volt olyan, hogy amit én elhatároztam magamban, azt ne vittem volna véghez. Tartott mindez a szülés utáni első napig a kórházban. Ott azonban, valami megváltozott. Gyökeresen megváltozott. Kételyeim lettek. Bizonytalan lettem. Óvatos. Ijedt. Hogyan tovább?

Hazatértünk a kórházból. Egy új élettel, egy új házba. Minden rajtam áll. A kisbabámnak pedig rám van szüksége. Új szerepkör, helyt kell állni.

Eltelt négy hónap. Azt gondoltam belejöttem. Bele is jöttem. Emmus –számomra- a világ legszebb kislánya. Virgonc, akaratos, már most látszik, hogy makacs. Azt hiszem, ebben rám ütött. Én pedig minden reggel, délben és este azon gondolkodom, hogy hogy legyek #szuperanya és #szuperfeleség. Aztán amikor itt ülök, és meg kellene fogalmaznom, hogy miért is vagyok én jó anyuka, akkor megrekedek. Miért vagyok én szuper anya? Egyáltalán szuper anya vagyok?

Tekintettel arra, hogy a kislányom még nem tud beszélni, megkérdeztem az uramat. Szerinte én mindig szép vagyok, kedves és gyönyörű. De mivel ez nyílván nem így van, maradjunk annyiban, hogy az ő válasza nem releváns. Abszolút elfogult. De ezt ezúton is köszönöm neki.

Szóval ugorjunk neki újra. Miért vagyok én szuper anya?

Piszok nehéz. Sokkal egyszerűbb lenne megfogalmazni azt, hogy miért nem vagyok az. Mit rontok el, hogy lehetnék jobb. De azt megfogalmaznom, hogy miért vagyok jó? Lehetetlen. Az nem olyan, mintha önmagát dicsérné az ember? Ez más anyukának is ilyen nehéz? Minden bizonnyal. És pont ez a probléma. Valami miatt sokkal többet foglalkozunk a negatív dolgokkal, a rossz napokkal, az alvatlan éjszakákkal, a sírással teli percekkel, mint a meghitt pillanatokkal, a rendkívüli közelséget és belsőséges kapcsolatot jelentő szoptatással teli idővel, a reggeli mosolyokkal és nevetésekkel. Pedig ez lenne igazán fontos. Mert az a baj ezekkel a pillanatokkal, és úgy önmagában az idővel, hogy van egy olyan tulajdonsága, miszerint nem jön vissza! Most kell kiélvezni a gyermekünkkel töltött időt, most kell a kezünkben ringatnunk, és szeretgetnünk, mert ezeket a perceket soha senki nem fogja visszahozni nekünk. Lehet, hogy néha elgurul a cukorkám, mert már két órája ringatom, elfáradt a kezem, beállt a hátam, és a baba még mindig olyan óriási szemekkel bámészkodik, hogy tudom, ebből egyhamar nem lesz alvás, de aztán egyből eszembe jut, hogy majd lesz olyan alkalom, amikor szívesen babusgatnám, dajkálgatnám, viszont már vér ciki leszek, és inkább rohanna a cimborákkal a játszóra.

26 éves vagyok. Van egy négy hónapos kislányom, Emma, és egy rendkívül inspiráló, szerető férjem. A szüleim Erdélyből származnak, az uram is ott született. Családi házban élünk Budapesten. Négy hónapja költöztünk. Igen, pont akkor. Négy hónapja, hogy minden értelemben teljes fordulatot vett az életünk. Édesanya és háziasszony lettem. 24 órás műszak. Nehéz volt. Belejöttem. Hogy #szuperanya vagyok-e? Igen! Méghozzá azért, mert minden tökéletlenségem és butaságom ellenére minden reggel, délben és este azon gondolkodom, hogy hogyan legyek jó Édesanyja a gyermekemnek. Ha hibázok, ha tévedek, az is a tökéletességre való törekvésem miatt történik. És azt gondolom, hogy ettől lesz valaki „szuperanya”! Attól, hogy a nap minden percében megpróbál a legjobb lenni és a saját nevelési elvei alapján a legjobbat nyújtani a gyermekének. Nincs egy(!) jó lehetőség. Sokkal több van. Millió. Attól még, mert valaki másképp csinálja, az nem jobb, de nem is rosszabb annál, ahogy mi tesszük. Csak más. De higgyük el azt, hogy a más is lehet jó. Ha pedig ezt megtesszük, és erre neveljük a gyermekeinket is, akkor talán húsz év múlva számukra már lehet, hogy nem lesz olyan nehéz megfogalmazniuk azt, hogy ők miért „szuperanyák”!

 Szerző:

Instagram: szilagyierika 

Facebook: Szilágyi-Sándor Erika
 

 

 


Hozzászólok

Kérjük légy egy kis türelemmel, míg adminisztrátoraink megjelenítik hozzászólásodat!

Kulcsszavak